Hányavetett Útinapló I.rész

Amikor ezek a sorok íródnak egy repülőgépen ülök, valahol Ausztrália partjai fölött, úton Sydney felé, Perth és Darwin között félúton. Vasárnap van, Mikulás utáni, helyi idő szerint délután 3 óra, otthoni idő szerint tíz órával kevesebb.

Őszinte leszek: nem az én ötletem volt Ausztráliába jönni. A párom szeretett volna, miután egyik ismerőse, aki bejárta a fél világot, azt mondta: Ausztráliában a legjobb.

De azért a helyválasztásnál voltak ennél racionálisabb szempontok is: például,hogy meleg legyen és angolul beszéljenek.

Olaszországban mindketten sokat dolgozunk. A sok ott tényleg sok és nem nyafogás. De a télen cserében szabadok vagyunk. És így mi télen megyünk nyaralni. Vagyis inkább utazunk. Mert a kettő nem ugyanaz, de erről majd egyszer máskor.

Nekem nem volt konkrét tervem, neki volt. Jöttünk. Ausztráliába.

Annak ellenére is, hogy az út korántsem egy sétagalopp: hosszú is, drága is. Észnél kellett tehát lennünk a szervezéskor. Arra jutottunk, hogy Írországból lehet a legolcsóbban Ausztráliába repülni, sokan utaznak ugyanis onnan ide, innen oda, így első lépésként mi is ‘elfapadosoztunk’ Dublinba. Egy éjszakát kellett a birkák, lóherék és söröskorsók fővárosában töltenünk, majd másnap becsekkoltunk a Sydneybe tartó járatra, onnan utaztunk tovább Abu Dhabi-ig, ahol gépet cseréltünk és onnan már egyenes volt az út.

Summa summarum, harmincvalahány repült óra, több mint egy nap magasan a felhők felett. Ránézek az előttem lévő monitorra, -42 fok van odakint, 10 668 méter magasságban bambulok magam elé, keresem a szavakat, fáradt vagyok. A repülőgép minden kényelme ellenére, még mindig nem tudok ülve aludni. Hasznos képesség pedig egy utazónak. Viszont eddig finomakat ettem, és megnéztem a már nagyon akart Nagy Gatsby-t is. Plusz két olasz filmet, egy Így jártam anyátokkal és egy Jóbarátok részt. Az út végül is így, főleg Leonardo Di Caprioval és töménytelen mangólével egész kellemes akkor is, ha két napja ébren van az ember.

Egy ilyen gép ritkán inog, ha mégis, akkor viszont pánikroham kerülget. Néhány utas feltehetőleg ezen feszültség oldása céljából stoppolja le a stewardesseket egy-egy pohár vörösborért. Én is szívesen tenném, de ha történik valami jobb,ha éber vagyok- gondolom. Így mangólét, vizet és kávét iszok váltogatva – ezekből viszont annyit, amennyit csak lehet. Néha zokniban sétálgatok fel-alá, a business classra pedig a Bocsis interjú óta még véletlenül sem leskelődök be. A saját, economy classomrol viszont – jó magyarként – a kis neszesszer tartót, miután a párom kinyitotta az övét és én felmértem annak hasznosságát – az enyémet szépen elteszem. Jó lesz majd még valamire.

A hajnalban osztogatott szendvicset is elfogadtam, habár nem voltam éhes, de ki tudja egy utazásnál milyen helyzetbe kerül még az ember.

Lassan a pulóverektől is ideje megszabadulni, összeszedni a könyveket, füzeteket, tollakat.

Felszállás előtt imádkoztak. Arabul. Azon gondolkozom ,hogy annak ellenére hogy millió és millió ember repül naponta, még mindig ez az egyik legnagyobb csoda, még mindig a reptéren látni az érkező kapunál a legboldogabb arcokat, a legmelegebb öleléseket. Nemsokára mi is megkezdjük az ereszkedést és két nap utazás után végre megérkezünk a koalák és kenguruk földjére.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!