„Miért éppen Ukrajna?” – kissé lepusztult, de legalább drága

Ezt kérdezte tőlem mindenki itthon és kint is. Igazából azért, mert miért ne. Úgy gondoltam, beszélik az oroszt, olcsó az élet (nem az…), szépnek és érdekesnek mondják. Ezen kívül könnyű és olcsó odajutni, például nem kell vízumot intézni, mint Oroszországba, és ha elegem lesz belőle, szedem a sátorfám és akár következő nap hazavonatozom.

Az AIESEC nevű szervezettel szerencsésen egymásra találtunk. Nem adott sokat, cserébe nem is várt el sokat. (Csak az ukrán részről tudok nyilatkozni, nem tudom, a világ más részein mennyire profik). A szerződésünk szerint biztosítottak nekünk szállást és étkezést. Ez úgy valósult meg, hogy kaptunk egy lakást, amit kb. a szentlélek tartott egyben, valamint a harmadik héttől hétköznap esténként vacsorát egy étteremben.

Viszont sok iskolát, ahol prezentációkat tarthattunk volna, alig találtak –állítólag a foci EB miatt- így rengeteg szabadidőnk volt felfedezni a várost és az országot. Időnként ez az amatörizmus a házigazdáink részéről okozott kellemetlenségeket, de alapvetően kedves, lelkes és segítőkész ukránokkal működtünk együtt.

A hely, ahol két kínai, egy görög, egy malajziai és egy szingapúri társammal laktunk, pontosan olyan, ahogy egy szovjet lakótelepi lakást el tudsz képzelni. De tényleg: a vécét például nem lehet normálisan lehúzni, ezért inkább a 10 percre lévő szupermarketbe jártunk minden alkalommal. Húsvétkor gondban voltunk… A fürdőkádba kizárólag papuccsal mertem belelépni. Az ágyam pedig egy kihúzható fotel volt, amin ha rosszul oszlott el a súly, arra ébredtem, hogy szétesett alattam…

Minden recseg-ropog-nyikorog, vagy csak szimplán rohad. A tűzhelyet például szerintem az elmúlt 10 évben senki se takarította le. Normális edények, mikró, kenyérpirító nyista, de volt egy hatalmas, százéves tévénk, bár soha nem néztük meg, működik-e. A liftbe pedig nem mertem beszállni, mert féltem, hogy leszakad.

Mindez papírvékony falakkal elválasztva egy szomszédtól, aki mindig ránk akarta hívni a rendőrséget csendháborításért, és mindez egy hatalmas, állítólag nem olyan veszélyes lakótelep kellős közepén, 20 percre a központtól. Kábé Kőbánya…

Mivel jóformán idegenekkel lakik az ember, a lakás ocsmány, és az egész csak ideiglenes, mindenki így is viselkedik, tehát a kollégista életstílus hatványozva… Így bőven elég hetente egyszer levinni a szemetet, amikor már alig lehet odaférni a mosogatóhoz a szemeteszsákok tömkelegétől – ami egy jó ürügy arra, hogy csak akkor mosogassunk, ha már nincs semmi olyan tárgy a lakásban, amiből/vel enni vagy inni lehet. Tehát, amikor már nem akad egy kávéscsészének használható befőttesüveg vagy egy fakanálnak használható bicska…

Kontrasztképp az AIESEC-nek köszönhetően Lviv egyik legflancosabb éttermében vacsoráztunk minden hétköznap. Ez a kilenclyukúhidas-ostorcsattogtatós parasztvakítás ukrán változata, kis vízimalommal, népviseletbe öltözött pincérekkel és népzenével. Egyszer, csak futólag, láttam az étlapot, 50-70 grivnya (1500-2000Ft) egy előétel…

Mindezek után mondanom sem kell, hogy igyekeztünk minél kevesebb időt otthon tölteni, ami lehetőséget adott arra, hogy behatóan megismerjük a várost – vagy legalábbis a vendéglátó ipari egységeit. Hamarosan ezekről is fogok majd írni!

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!