Orbán, Gyurcsány, Hofi, Rubik kocka – a szerelem alapkövei

Amikor megláttam a legújabb témát a Globspoton, nem ébresztett bennem különösebb vágyat aziránt, hogy megint cikket írjak. Jó ideje szerelmes vagyok, vagy ha úgy tetszik, tartósan „kapcsolatban” az állapotom , és én úgy vettem észre, hogy a szerelem téma mindig azokat érdekli, akik nem azok, akik nem tudják, hogy azok, vagy akik azt akarják, hogy akibe ők azok, azok is azok legyenek…

Amikor viszont nővérem cikket irt a témában, szinte kihagyhatatlannak tartottam ezt a magas labdát nem lecsapni. Az írásom végére talán érthető lesz miért, előre csak annyit, hogy mindig világos volt, hogy legalább annyira különbözünk érzelmileg, mint amennyire (állítólag) külsőre hasonlítunk, és ez a téma erre egy igen jó példa. Jöjjön akkor a másik szemszög.

Bern, tavasz. Egy 20 éves, magyar, szerelmet kereső, passzív egyetemi évében au-pairkedő lány, és egy 29 éves. „mindentcsakszerelmetnem“ kereső magyar fiú, partifeeling este, első találkozás. A fiúnak más lány tetszett, a lánynak a fiú…valahogy mégis happy end lett belőle.

A történet vázlata:

- megismerkedés Svájcban (magyar lány, magyar fiú)

- lány hazajön, ekkor még nincs szerelem

- lány otthon, fiú Svájcban, így alakul ki a szerelem

- 1-2 havonta találkoznak hol itt, hol ott

- lány kiköltözik Svájcba

- Svájcban élnek együtt

(…)

Ahogy van, aki nem szeretne ugyanolyan nemzetiségű párt magának, mert az „izgalmas“, „érdekes“, vagy csak olyan „más“, úgy én el sem tudom képzelni, hogy ne őt szeressem, akinek ugyanaz az anyanyelve, mint nekem. Akinek ugyanúgy a vezetéknevével kezdődik a neve,mint  nekem, ismeri a tévémacit, a túrórudit, a kakaós csigát, Orbánt, Gyurcsányt, Hofit, a Rubik kockát, a Balatont, a tejfölt. Aki azért evett répát kiskorában, hogy tudjon fütyülni, és aki meg van róla győződve, hogy a magyar nyelv a legnehezebb, a magyarok a legokosabbak, a magyar nők pedig a legszebbek a világon.

A tévedések elkerülése végett közlöm, a problémám nem az, hogy ne tudnék eléggé németül/franciául/angolul…jó angolul tényleg nem, de az ilyen jellegű akadályokat szerintem is el lehet hárítani. De nekem nem kikapcsolódás, ha nem beszélhetek az anyanyelvemen bizonyos élethelyzetekben, vagy ha meg kell győznöm valakit arról, hogy bezzeg a magyarok… hidd el, ők máshogy csinálnák. Imádom azt, hogy nem kell megmagyaráznom, miért veszünk szaloncukrot karácsonykor, miért zárkózom be Húsvétkor a locsolkodók elől, vagy miért hordok kokárdát március 15-én. Én elfogadom, hogy izgalmas, érdekes, lenyűgöző lehet egy másik nemzet, csak elképzelni sem tudom, hogy ezt akarjam a magánéletemben átélni. Sőt, hatalmas segítség számomra az is, hogy nem egyedül kell megküzdenem a kulturális különbségekkel, vagy a hétköznapi problémákkal, amik abból adódnak, hogy egy félig idegen országban élek. Mert vagy együtt éljük át, vagy ő már átélte és tudja, miről beszélek.

A minap találkoztam egy magyar hölggyel, aki 20+ éve él itt a svájci férjével, akivel itt ismerkedtek meg az egyetemen. Legszívesebben megöleltem és megvigasztaltam volna, amikor azt mondta, hogy a férjének semmi, de semmi affinitása nincs arra, hogy megismerje a magyar nyelvet, a kultúrát, vagy legalább csak az embereket. Nem. Ő egy szót sem beszél magyarul, mert nem akar. Én az ilyen történetekhez odaképzelem a tündérmesét, hogy „és akkor a férfi a 25. házassági évfordulójukon, mikor átadta a hatalmas rózsacsokrot, akcentus nélkül suttogta a nő fülébe: szeretlek, és mindig is szeretni foglak. Megtanultam magyarul érted, én édes feleségem…“ De nem. Ilyen nem történik. És nekem ez szomorú.

Bár nem élek otthon, és ezért egészen biztos, hogy sokan hazaárulónak, felszínesnek, pénzhajhásznak, vagy a szüleimmel és a hazámmal szemben hálátlannak könyvelnek el, én magyar vagyok. Magyarországon születtem, ott nőttem fel, magyar emberek a szüleim, magyarok vettek körül az életem legmeghatározóbb időszakaiban. Számomra ez jelenti azt, hogy magyar vagyok. És én, bár lehet, hogy ez még változni fog, még mindig úgy gondolom, hogy minden nemzet más, és egyedi. És nekem a magyar egyediség az, ami normális, természetes, lenyűgöző, és amibe ha úgy tetszik, „szerelmes vagyok“. Ezért vagyok egy ízig-vérig magyar fiúba szerelmes, aki ugyan már 5 éve van itt, de sosem fogja levetkőzni azt, amilyen, és amennyire (számomra) magyar. Nem azért szeretem, mert magyar, de sokkal nehezebb lenne szeretnem, ha nem lenne az.

Hallottam olyan véleményt, hogy a magyar férfiak ”macsók”, bár bevallom, ennek a szónak az igazi értelmét csak mostanság kezdem igazán érteni. Igen. Azt gondolom, a legtöbb magyar férfi ”macsó”, ha ezalatt azt értjük, hogy ”férfi”.  Úgy értem ”FÉRFI”, számomra. Mert ez is mindenkinek mást jelent. Nekem azt, hogy ő, még ha nem is minden esetben jogosan (J-nél, az én barátomnál persze abszolúte jogosan) mindenkit meg tud és akar győzni arról, hogy minden körülmények között meg tud téged védeni, sose félj, és hogy legfőképpen ő sose fél. Mindezt persze úgy, hogy egy szót sem szól, csak cselekszik! Nem tölt több időt készülődéssel, mint én, nem szedi a szemöldökét, fogalma sincs, hogyan működik a mosógép (vagy legalábbis úgy tesz, mintha nem tudná). Mindent, de mindent meg tud szerelni (vagy van egy haverja, aki meg tudja mondani, hogyan kell), szereti és bírja a csípőset, mindig mindenben benne van, ha a haverokról van szó, és aki úgy vezet, hogy sosem félek mellette. Szerintem az, hogy kinek melyik nemzet fiai vagy lányai tetszenek meg, egyszerűen azt tükrözi, hogy melyik nemzetiséghez áll közel az illető ideális FÉRFI- vagy éppen NŐ- képe. Szerintem.

 

Sosem vágytam más nemzet fiára, még akkor sem, amikor még közel s távol se tudtam, hogy rátalálok az én ”magyar macsómra”. Hogy miért? Az egyetlen, amiben biztos vagyok az az, hogy nem neveltetés kérdése.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!