Szarajevó ostroma – Beszélgetések a délszláv háború túlélőivel III.

2015 novemberében lesz húsz éve, hogy aláírták a daytoni békeszerződést, amely lezárta a három és fél éves boszniai háborút. A borzalmas időszakról Magyarországon sokak számára a híradó képsorain orvlövészek elől menekülő emberek és kiégett villamosok maradtak meg. Azok számára, akik átélték a háborút, annak következményei gyakran egyet jelentettek álmaik feladásával. Trembácz Éva új sorozatában olyan bosnyák, horvát és szerb emberekkel beszélget, akiknek az életébe jelentősen beleszólt Szarajevó ostroma és a délszláv háború.

Május óta élek Boszniában, és nap mint nap rácsodálkozom a helyiek kedvességére, melegszívű gesztusaira. Pašić-Juhász Éva azt mesélte, hogy a háború előtt még inkább vendégszeretőek voltak a szarajevóiak. A Vajdaságból származó magyar hölgy sorsát ez a nyitottság és befogadás határozta meg egy életre: az egykori Jugoszláviában csak a Szarajevói Egyetemre lehetett tanulmányi eredmény alapján, a szerb-horvát nyelv ismerete nélkül bekerülni. A továbbtanulással meghozott döntés adta a további élethelyzeteket: szerelem egy helyi fiúval, tanársegédi munka az egyetemen. és amit senki nem kalkulál bele, a háború. Szarajevó ostromáról, magyarságról beszélgettem Évával.

Trembácz Éva: Mikor került Szarajevóba?

Pašić-Juhász Éva: Harminchat évvel ezelőtt. A Tisza-parti Zentán születtem. Ez a kisváros kb. 40 km-re van a magyar határtól, a jelenlegi Szerbia területén. A horgosi határátkelőhöz közeli Oromhegyesen éltem, de a magyar gimnáziumban érettségiztem, Zentán. Újvidéken nem fogadták el a magyar nyelvű érettségimet, Szarajevóban viszont igen. Jugoszláviában több nyelven lehetett a középiskolát elvégezni és érettségizni, de a felvételi szláv nyelveken volt, én pedig nem tudtam szerb-horvátul, így felvételezni sem tudtam. Szarajevóban pedig tanulmányi eredmény alapján döntöttek a felvételről. Mivel kitűnő tanuló voltam, minden probléma nélkül felvettek. Ez a környék befogadóbb volt, itt nem számított, ki honnan jött, milyen nemzetiségű vagy vallású. Itt végeztem a Szarajevói Egyetem Állatorvosi Karán, majd tanársegédként kezdtem el dolgozni, és itt találkoztam a férjemmel.

Trembácz Éva: Mekkora volt a magyar közösség a háború előtt?

Pašić-Juhász Éva: Minimum kétezer fős, de nem volt a teljes, az itt élő magyarságot átfogó, szervezett közösség, sokkal inkább kisebb baráti társaságok verődtek össze. Jelenleg körülbelül harminc magyar tagja van a Szarajevói Magyarok Egyesületének.

Trembácz Éva: Szarajevó ostroma három és fél évig tartott. A várost körülzárták a boszniai szerb és az egykori Jugoszláv Hadsereg szerb és montenegrói egységei, és a közeli hegyekből lőtték a völgyben elterülő fővárost. Élelmiszer-utánpótlás nem, csak némi humanitárius segély jutott át, villany-, víz és fűtés pedig egyáltalán nem volt. Hogyan éltek ilyen körülmények között?

Pašić-Juhász Éva: 1992 augusztusában szűnt meg az áramellátás, és közel négy évig nem volt villany. Még a háború után is korlátozták a villanyáram fogyasztását. Persze így-úgy meg lehetett oldani, például a katonaságnak, külföldieknek és néha kórházaknak behozott áramra rácsatlakoztunk, amihez elég volt egy vezeték. Az ablakokon általában nejlon volt üveg helyett. Akinek volt gyertyája, az gazdagnak számított, de házilag készítettünk gyertyát rongyból, tiszta pamutból és olajokból. Télen, amikor fél ötkor sötét van, teljes sötétség borult a városra, hiszen nem volt áram. Nekünk szerencsénk volt, mert az előző lakó a pincében hagyott egy tüzelős sparheltet, és az világított, melegített és azon főztünk.

Trembácz Éva: A szarajevói roppant hideg teleket hogy lehetett túlélni?

Pašić-Juhász Éva: Először a bútorokkal kezdtünk el fűteni, majd szép lassan mindent eltüzeltünk, ami a lakásban volt: a cipőktől kezdve a padlószőnyegen át, amit csak találtunk.

Trembácz Éva: Vizet honnan szereztek?

Pašić-Juhász Éva: Volt néhány kút a városban. Reggel ötig kijárási tilalom volt. A férjem háromnegyed ötkor öt műanyag kannával – kettő a kezében, három a hátán – állt a kapuban, és várta, hogy elindulhasson. Ha késett, akkor nagyon sokat kellett várnia. Rendszeresen két órát állt sorban, de gyakran többet is. Ezt az utat mindennap megtette, és hátizsákban vagy kézben hozott haza 20-25 liter vizet, mielőtt dolgozni ment, hogy legyen vizünk.

Trembácz Éva: Hogyan lehetett élelmiszerhez jutni?

Pašić-Juhász Éva: Fél év alatt feléltük a felhalmozott készleteinket, és utána már leginkább csak a feketepiacon lehetett vásárolni, de csillagászati összegekért. Tejporon kívül soha semmit nem vettem, mert a háború előtti fizetés kb. 300-400 német márka volt dínárban, így nem volt akkora tartalékom, hogy ott tudjak vásárolni. Egy kiló liszt 40-50 német márka volt, ugyanennyi cukor, kávé ára 120-150 márka között mozgott. Húst a háború befejezéséig nem is láttam, csak nagy ritkán húskonzervet. 1993 augusztusában kaptunk egy húskonzervet, amit eltettünk, és karácsonyra azt ette meg a család. Tizenöt naponként kaptunk élelmiszeradagot, ami fejenként 1,25 dl olaj, fél-másfél kilónyi liszt és bab volt, de nem volt min megfőzni, mivel gáz sem volt. Volt egy kiskertem, a légnyomás elvitte, de tökvirág volt benne, és azt rántottuk ki, lisztben megforgatva. Ebbe a fejadagba a szappan is beleszámított, de víz sem volt, így a háború végére rengeteg szappan és bab maradt meg, amit nem tudtunk felhasználni.

délszláv háború, szarajevói muszlimok

(Fotó: Manoocher Deghati / AFP)

Trembácz Éva: Folyamatosan dolgozott az ostrom alatt?

Pašić-Juhász Éva: Igen, az állatorvosi karon tanítottam, és számunkra munkakötelezettség volt. Blokkrendszerben dolgoztunk, ami azt jelentette, hogy két hétig tanítottuk ugyanazt a tantárgyat. Nyitott vizsgaidőszak volt, vagyis amikor megtanulta a diák, akkor jött vizsgázni. Minden évben 5-10 fő diplomázott le.

Trembácz Éva: Hol laktak?

Pašić-Juhász Éva: A mi óvárosi házunkat lebombázták, és beköltöztünk egy barátnőmhöz. Érdekes volt, hogy az egyik szobában ő, a hívő muzulmán, a másikban egy hithű katolikus, a gyerekszobában pedig a fiammal én laktam, akit meg egyáltalán nem érdekel, hogy ki milyen vallású. A városban maradtak szerbek, bosnyákok, horvátok, és a szerb szomszédunk lopta a muzulmán és katolikus gyerekeknek és a fiamnak a kenyeret a katonaságtól, ahol dolgozott.

Trembácz Éva: Hogyan sikerült híreket kapniuk arról, hogy mi zajlik a városon kívül?

Pašić-Juhász Éva: A rádió és a tévé is működött, de nem volt áram, ezért a biciklit felfordítottuk, valaki hajtotta, és így tudtunk rádiót hallgatni.

Trembácz Éva: A háború után hogyan indult meg a helyreállás?

Pašić-Juhász Éva: Évekig tartott, és még a háború után két évvel is lavórban fürödtem. Reggel 8-tól 12-ig kaptunk vizet. Műanyagedényeket töltöttünk meg, ekkor már nem a kútról, hanem a csapból. Két évvel a háború után is kérvényt kellett kérni, hogy bekapcsoljam a villanykályhát. 1996 tavaszától lett zöldség, gyümölcs a piacokon, és akkoriban kezdtek el dolgozni az emberek.

Trembácz Éva: Érezhető-e feszültség a különböző etnikumú diákok között?

Pašić-Juhász Éva: Nem, legalábbis az én óráimon nem, mert nem teszek különbséget, de Szarajevón kívül sokkal jobban a felszínre kerülnek az ellentétek.

Trembácz Éva: Jelentett-e bármilyen negatívumot vagy pozitívumot az, hogy magyar?

Pašić-Juhász Éva: Nem. Azt hiszem, ennél rosszabb már nem lehetett volna, de a barátaim tiszteltek amiatt, hogy a férjem mellett maradok. De azt hiszem, nagyot tévedtem, hogy maradtam. El kellett volna mennünk. A háború az emberek 90%-ának tönkretette az életét. Azt gondolom, mindenki meneküljön, ha háború van. Hősiesség, hazaszeretet és hasonló romantikus gondolatok nem számítanak. A háború mentálisan, lelkileg, idegileg tönkreteszi az embereket.

 

Éva jelenleg a Szarajevói Egyetem Állatorvosi Karának előadója, kutatója. Szabadidejében sokat tesz azért, hogy a szarajevói magyar közösség aktív maradjon. Kirándulnak, filmvetítéseket tartanak, támogatják a rászoruló társaikat, és lelkesen őrzik a magyar hagyományokat. Azt hiszem, soha nem volt olyan szívszorító és felemelő a Himnusz sorait énekelni, mint ezzel a magyar közösséggel idén október 23-án. Az élményért és a beszélgetésért is hálás köszönet Évának!

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!