Szétlőtt álmok – Beszélgetések a délszláv háború túlélőivel I.

2015 novemberében lesz húsz éve, hogy aláírták a daytoni békeszerződést, amely lezárta a három és fél éves boszniai háborút. A borzalmas időszakról Magyarországon sokak számára a híradó képsorain orvlövészek elől menekülő emberek és kiégett villamosok maradtak meg. Azok számára, akik átélték a háborút, annak következményei gyakran egyet jelentettek álmaik feladásával. Trembácz Éva új sorozatában olyan bosnyák, horvát és szerb emberekkel beszélget, akiknek az életébe jelentősen beleszólt Szarajevó ostroma és a délszláv háború.

Kitűnő bizonyítvány, tanulmányi sikerek, egyenes út a fogorvosi egyetemre. A politika azonban közbeszólt, és e simának és biztosnak tűnő útról a háború teljesen más irányba terelte Alma Miralemet. Az átéltekről, álmokról és veszteségről beszélgettünk a jelenleg angol és bosnyák nyelvtanárként, nyelvi szaktanácsadóként dolgozó szarajevói nővel.

Trembácz Éva: Hol voltál, amikor kitört a háború?

Alma Miralem: Szarajevóban éltem, harmadéves egyetemistaként. Fogorvosnak tanultam, ez volt az álmom. Először csak arra figyeltünk fel, hogy a belgrádi csoporttársaink nem jöttek az órákra, de akkor még nem gondoltuk, hogy itt valóban háború lesz.

Én az óvárosban laktam egy idős főbérlővel, a szüleim a 90 km-re fekvő Travnik városában éltek. Egyik este valamelyik szomszéd kiabált, hogy „Jönnek a katonák! Zárjátok be az ajtókat!”. Emlékszem, reggelig ültünk az idős nénivel a szobában, nem mertünk elaludni, világítás, tv nem volt, a telefonvonalak nem működtek. A szüleim nem tudták, mi van velem. Életem legborzasztóbb éjszakája volt. Másnap reggel hatkor rohantam a buszállomásra. Az utcákon senki nem volt. Huszonegy éves voltam és naiv, csak azt tudtam, hogy haza akarok jutni a szüleimhez és az öcsémhez. Buszok nem indultak, de szerencsére a pályaudvaron megláttam egy ismerős férfit, aki buszsofőr volt. Ő vállalta, hogy elvisz, mert ő is haza akart menni a családjához. Borzasztó volt látni a saját országomat egy addig ismeretlen állapotban: az utakat barikádok torlaszolták el, felfegyverkezett katonák ellenőriztek a városból kivezető úton. Az arcukra a mai napig emlékszem.

T. É.: Mi fogadott Travnikban?

A.M.: A várost a közeli Vlašić hegyről lőtték a boszniai szerb katonák. A lövöldözés, a gránátok becsapódása mindennapos volt. Tudtuk, hogy életveszélyes az utcákon járni, orvlövészek bujkáltak a magasabban fekvő részeken, de megtanultunk ezzel együtt élni. Élelmiszerhez csak méregdrágán lehetett jutni a feketepiacon, ha egyáltalán sikerült. Almáról, káposztáról csak álmodoztam. Mindig is segíteni akartam a rászorulóknak, ezért önkéntesként dolgoztam egy gyógyszertárban. Fizetést nem kaptam, helyette tápszerrel fizettek, de ennek is örültünk, hiszen tejet sem lehetett szerezni.

Egy nap egy idősebb férfi jött be, és az unokájának tápszert kért. Mivel csecsemőnként csak egy csomag járt hetente, és ő már kapott a héten, mondtam neki, hogy nem tudok többet adni. Másnap visszajött, és láttam, hogy valami nincs rendben. Felemelte a kezét. Egy kézigránátot tartott. Azt mondta, ha nem adok tápszert, felrobbantja a gránátot. Annyira megijedtem, hogy azonnal adtam neki.

(Fotó: Alma Miralem)

(Fotó: Alma Miralem)

T. É.: Később az ENSZ Védelmi Haderejének Európai Uniós szekciójában is dolgoztál? Mi volt a feladatod?

A.M.: Tolmácsként és a sajtóirodán dolgoztam. Rádión keresztül értesítettük a lakosságot arról, hogy hol folynak harcok, mik a napi veszteségek. De gyakran mentem a holland, brit katonákkal a frontvonal közelébe, tolmácsoltam köztük és a bosnyákok között. Emlékszem, egyszer olyan erős volt a bombázás, hogy a fejemet a térdemre hajtva, kezemet a fülemre tapasztva énekeltem, hogy eltereljem a figyelmem az ágyúk, fegyverek hangjáról.

T. É.: Te muzulmán vagy, a férjed vegyes házasságból származik. Tényleg a  háború közepén házasodtatok össze?

A.M.: Igen. Esküvői ruhám nem volt, egy fehér nadrág és fehér zakó volt rajtam. Nagyjából száz fő jött el egy travniki étterembe, ahol végig imádkoztunk és reménykedtünk, hogy ne kezdjék ágyúval lőni a várost. Utólag merészségnek tűnik az akkori állapotokra visszagondolva, de a helyi szokás szerint néhány autóval végigmentünk a városon és dudáltunk. A rokonok, a barátaink, sőt a kollégáim, néhány kéksisakos katona is velünk ünnepelt. Utána sokan hálálkodtak, hogy a több éve tartó borzalom közepén ilyen felemelő és életigenlő élményben volt részük.

(Fotó: Alma Miralem)

(Fotó: Alma Miralem)

T. É.: Hogyan alakult az életed a háború után?

A.M.: Visszamentem Szarajevóba, hogy folytassam a tanulmányaimat, de az egyetemen közölték velem, hogy nem ismerik el az első három évemet, és újra kell kezdenem. Ekkor úgy döntöttem, hogy inkább angol nyelvészet szakra jelentkezem. Azóta is angolt, és az utóbbi időben bosnyákot, tanítok külföldieknek. Emellett egy gyerekeknek szóló, televíziós és rádiós nyelvoktatási projekteket lektorálok.

T. É.: Az átélt borzalmak hogyan hatottak az emberekre?

A.M.: Szerintem kétféleképpen. A háború alatt összefogott a civil lakosság, segítették egymást vallástól és etnikai hovatartozástól függetlenül. A mindennapos ágyúzások elől a házak pincéjébe vagy egy közeli óvóhelyre mentünk. A helyzet iróniája, ahogy ott ültünk a környékbeliekkel: horvátok, szerbek, bosnyákok mind együtt rettegtünk, miközben a boszniai szerbek és a város másik oldalán lévő bosnyák és horvát katonák egymást lőtték. Az én családom muzulmán, de a háború idején a legnagyobb segítséget a horvát szomszédunktól és egy magas rangú szerb katonatiszttől kaptuk. Ő később legendává is vált a szülővárosomban, és szobrot emeltek neki, mert Szerbiában született szerbként a háború kitörésekor mégis a boszniai Travnikban maradt, ahol korábban katonai karrierje miatt jó néhány évet élt. Szerette a várost, az embereket, és sajnos, az életét is áldozta a városért.

Azonban a háború után kialakult valami hihetetlenül erős birtoklási vágy: pénz, tárgyak, étel, bármi iránt. Az emberek minél több javat akarnak felhalmozni, mert attól félnek, hogy egyszer majd szükség lehet ezekre.

T. É.: Ma is érzékelhető feszültség az egyes nemzetiségek között?

A.M.: Igen. Még kisebbek voltak a lányaim, talán 5 és 9 évesek, amikor az egyik a játszótéren sírva fakadt. Amikor a horvát gyerekek meghallották, hogy a lányomnak muzulmán neve van, nem akartak vele tovább játszani. Szomorú, hogy a szülők ezt tanítják a gyerekeknek. Nagymamám igen vallásos muzulmán nő volt, kendőt hordott, rendszeresen járt a mecsetbe imádkozni, de nekem mindig azt tanították, hogy nem a másik vallása számít, hanem az, hogy milyen ember.

Alma várandósan a most 19 éves lányával, Adnával  (Fotó: Alma Miralem)

Alma várandósan a most 19 éves lányával, Adnával (Fotó: Alma Miralem)

T. É.: Hogyan látod Bosznia jövőjét?

A.M.: Nem vagyok optimista. A munkanélküliség valamivel 40% fölött mozog, és a fiataloknak nem sok lehetőségük van. Az emberek gyakran mondogatják azt is, hogy majd jön egy jobb időszak, amit ismét háború követ. Ez valahogy mindig így volt a mi történelmünkben. Ami engem illet, ha most visszamehetnék az időben, az ostrom alatt is eljönnék Szarajevóba, hogy befejezzem a tanulmányaimat és fogorvos lehessek. Voltak álmaim, elindultam a saját utamon, de erről a háború eltérített engem.

Sokszor beszélgettem Almával, és mindig csodáltam ennek az okos, csupa szív nőnek az erejét, bátorságát, kitartását. Tiszta szívből kívánom, hogy az élet végre hordozza egy kicsit a tenyerén!

(Ha tetszett Éva cikke, olvasd el sok-sok öniróniával és humorral megírt Amerika! Visszaintegetsz? című könyvét amerikai kultúrsokkról, egy óceánt áthidaló szerelemről és idegen közegben megélt spirituális önkeresésről!)

(Olvasd el Éva Magyar nők vándoréletmódban című cikksorozatának részeit: 1. rész2. rész  3.rész 4.rész 5.rész)

(Olvasd el Éva Akik beleszerettek Magyarországba című cikksorozatának részeit is: 1. rész2. rész3. rész)

( A szerző facebook oldalát is megnézheted: itt)

(Kövess minket a Facebookon is és nem maradsz le szerzőink egyetlen írásáról sem!)

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!