Szlovákiai gyökerek nyomában

Mindig is tudtam, hogy a családnevem idegen eredetű. Azt is tudtam már tinikoromban, hogy valamilyen szláv név. Sokáig azt hittem, szerb vagy horvát lehet, de később kiderült, hogy szlovák, és hogy igen, szlovák felmenőim (is) vannak. Azt is megtudtam, hogy a nevünknek nem az eredeti írásformáját használjuk. A nagyapám születési bizonyítványában a név még magyarosan, így jelent meg: Laszlávik. Később, a kommunizmus alatt ezt románosították, és Laslavic lett belőle. Nos, egyszer csak kíváncsi lettem rá, hogy ki is volt szlovák a mi családunkban… Utólag visszatekintve, mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy nézzen utána a származásának és rajzolja meg a családfáját! Hatalmas élmény volt a számomra!

2012. tavaszán hirtelen elkapott a kíváncsiság. Édesapám nem tudott túl sok információval szolgálni, ezért azt ajánlotta, hívjam fel a mintegy 80 éves Jancsi bácsi rokonunkat, elhunyt nagyapám unokatestvérét. Bár vasárnap volt, én azonnal tárcsáztam is. Kicsit meglepődött, de örült az érdeklődésemnek. Ki is volt szlovák a mi családunkban? – kérdeztem. Ő pedig elmesélte. Elég pontos információkkal szolgált, én meg nem tudtam megérteni, hogy ezeket a dolgokat miért nem hallottam már hamarabb. Miért válaszoltam mindig csak annyit a családnevem eredete felől érdeklődő kérdésekre, hogy “szlovák eredetű név, valaki a felmenőim közül szlovák volt, de nem tudok többet”. Jancsi bácsi azt mondta, hogy az én üknagyapám szlovák volt, és az 1800-as évek vége felé került a Bánságba. Jánosnak hívták őt is, 1853-ban született, és egy Ocsova nevű faluból költözött Mélynádasra, Temesvártól mintegy 40 kilométerre. Elmondtam Jancsi bácsinak, hogy utánajárok a dolognak, és megígértem, hogy jelentkezem majd, ha vannak újdonságaim.

Úton. (Fotó: Laslavic Tímea)

Kalandra fel! (Fotó: Laslavic Tímea)

Amint letettem a telefont, azonnal beütöttem a Google keresőbe Ocsova nevét. Szlovákiában, Zólyom megyében, Zólyom várostól nem messze fekszik – tudtam meg a Wikipédiáról. Megnéztem a Google Maps-en is, és nem hittem a szememnek: amikor tavaly Selmecbánya közelében, a hegyekben egy blues-fesztiválon jártunk a párommal, egészen közel voltunk üknagyapám szülőfalujához. Idén júliusban pedig ismét el szerettünk volna menni a rendezvényre. Nem volt mese: azonnal elhatároztuk, hogy akkor megnézzük Ocsovát is. Mindössze 45 km volt a két helység között.

Még öt km. (Fotó: Laslavic Tímea)

Még öt km. (Fotó: Laslavic Tímea)

Azt álmaimban sem gondoltam volna, hogy nulla szlovák nyelvismerettel még a rokonaimra is rábukkanok ott! Illetve nem is állt szándékomban utánuk kutatni (egyáltalán nem is gondoltam volna, hogy valamit is találok). Csak egyszerűen meg szerettem volna nézni a helyet, ahonnan az üknagyapám elindult “világgá”.

Ocsova. (Fotó: Laslavic Tímea)

Ocsova. (Fotó: Laslavic Tímea)

Festői tájon át vezetett az út Ocsovára. Mezőkön és dombokon át, hegyek között, erdőkön keresztül haladtunk a kocsival és hamarosan megérkeztünk. Hamar le is fotóztam magam a helységnévtáblánál, majd tettünk egy kört a faluban. A párom megjegyezte – természetesen inkább csak viccesen – hogy az üknagyapám helyében ő nem költözött volna el a hegyvidéki Ocsováról a lapos Bánságba. Valóban nagyon szép helyen fekszik a település, sőt, még kisreptere is van.

A helységnévtáblánál. (Fotó: Laslavic Tímea)

A helységnévtáblánál. (Fotó: Laslavic Tímea)

Ocsova takaros kis helységnek bizonyult. Van két temploma is, az egyiket csak az autóból néztük meg, a másiknál kiszálltunk. A párom győzködött, hogy keressük meg a plébániát és csengessünk be. Én ellenkeztem, hiszen nem beszélünk szlovákul, és azt már volt alkalmunk megtapasztalni, hogy ők pedig nem beszélnek angolul még Pozsonyban sem, hát még itt, a hegyekben. Ő azonban fogta magát és felhívta a templom kapujára kiírt telefonszámot. Ekkor egy egész sor nagyon érdekes történés következett, egyik a másik után. Igazán megható volt.

Templom Ocsovában. (Fotó: Laslavic Tímea)

Templom Ocsovában. (Fotó: Laslavic Tímea)

Templom Ocsovában. (Fotó: Laslavic Tímea)

Templom Ocsovában. (Fotó: Laslavic Tímea)

A pap, aki beszélt valamelyest angolul, vette fel a telefont, és azt mondta, nem tartózkodik a helységben, de azonnal odaküld valakit. Kíváncsian vártunk. Egy nő érkezett biciklivel. Közben egy papírra hamar rárajzoltam – csak úgy minimálisan – hogy Laslavic János (az üknagyapám) –  Laslavic János Mihály (a dédnagyapám) – Laslavic Mihály (a nagyapám) – Laslavic Sándor (az apám) – és én. Elővettem az útlevelemet is. Jól tettem, mert a néni nem beszélt semmilyen idegen nyelvet. Mutattam neki a rajzot, a rajz végén pedig magamra mutattam és az útlevelet is kinyitottam. Mindjárt megértette, miről van szó, nagy szemekkel bólintgatott, és azt mondta: “moment!”, majd elment. A párommal egymásra néztünk és nem tudtuk mire vélni a dolgot. Hamarosan visszajött: kiderült, hogy a kulcsért ment haza, kinyitotta a templom kapuját és beléptünk. A templomkertben két sír állt, az egyikre ez volt írva: “Martin Laclavik  – arcidekan”.

A sír. (Fotó: Laslavic Tímea)

A sír. (Fotó: Laslavic Tímea)

Teljesen ledöbbentem. Ez volt tehát az eredeti írása a nevemnek. Nem tudtunk szót érteni a nénivel, csak mutogattunk egymásnak. Viszont abból a hévből, amellyel egy jó negyed órán keresztül részletesen – szlovákul! – körbevezetett és bemutatta nekünk a templomot, arra következtettem, hogy ennek a Martinnak a leszármazottjaként igen tisztel engem és díjazza az érdeklődésem. Próbáltunk tolmácsot keríteni a közelben lévő piacról, gondoltam, hátha beszél valaki magyarul, de sajnos nem találtunk ilyet. Mindegy, a néni nagyon kedves volt, adott egy nyomtatott papírlapot is, amelyen a templom története szerepelt, majd megfogta a két vállam és egy finom, de határozott mozdulattal a szemben lévő épület felé fordított, mondván: “matriki”. Megvárta a bólintásomat, majd elköszöntünk. Mondtam a páromnak, na akkor menjünk is haza, ennyi már pont elég is volt. Végül mégis elmentünk abba az épületbe, a polgármesteri hivatal volt az.

Ott megint hihetetlen dolog történt. Ismétlem, szlovák nyelvtudásunk nulla. Bekopogtunk a titkárság ajtaján. A hölgy nem tudott angolul. Megint mutattam a rajzot, erre azonnal a számítógéphez fordult. Mondom a páromnak: ha most kinyomtat nekem valami anyakönyvi kivonatokat az elektronikus nyilvántartásból, én már tényleg elájulok. A polgármesteri hivatal fórumáról a saját bejegyzésemre érkezett választ nyomtatta ki nekem – én már el is felejtettem, hogy írtam oda két hónappal korábban. Egy ocsovai fiatalasszony válaszolt a kérdésemre, a titkárnő pedig leírta nekem a hölgy címét, telefonszámát és még egy ocsovai térképet is a kezembe nyomott. Ekkor már teljesen le voltam döbbenve. Megköszöntük a segítséget és továbbálltunk.

Polgármesteri hivatal. (Fotó: Laslavic Tímea)

Polgármesteri hivatal. (Fotó: Laslavic Tímea)

Tettünk egy kört a temetőben is, hiszen útba esett. Nem találtunk egyetlen Laclavik-os sírt sem. Megérkeztünk az ájánlott címhez és becsengettünk. Szép, nagy, takaros ház volt. Nem jött ki senki. Ekkor a párom felhívta a polgármesteri hivatalban kapott számot. Ő egyébként nagyon határozott volt és élvezte is ezt az egészet, én viszont a döbbenet következtében addigra eléggé elvesztettem a motivációmat. Szó szerint ezt mondta neki: “Itt állunk az Önök háza előtt, Ausztriából jöttünk, a barátnőm is Laclavik! Ismerkedni szeretnénk”. A vonal másik végén lévő nő – akiről később kiderült, hogy kb. negyedik fokú unokatestvérem lenne – tökéletesen beszélt angolul, de sajnos éppen Csehországban tartózkodott. Amikor megtudta, hogy fesztiválon vagyunk és vasárnapig maradunk, azt mondta, jöjjünk vissza vasárnap, addigra otthon lesz és szeretettel vár kávéra.

Vasárnap visszamentünk Ocsovára. Meggyes lepény és kávé várt a teraszon megterített asztalon. A velem kb. egykorú Elena az édesanyjával és az édesapjával együtt lakott a házban. Az édesanyja Laclavik lány volt, most a férje után már más nevet viselt. Maguk is érdeklődtek már a családfa után és elő is vették a rajzot. Egy egész doboz fényképet is előkészítettek. Az elején természetesen nem tudtuk biztosan és pontosan, mi is a kapcsolat közöttünk, illetve, hogy biztosan van-e. A családban több János (azaz Jan) is volt, belegabalyodtunk a családfába. Elővettünk régi fényképeket is (nekem a laptopomon volt néhány régi, szkennelt fotó) és úgy véltük, még hasonlítanak is a felmenőink… Például a nagyapám és az a Martin, akinek a sírja a templomkertben feküdt és aki évtizedekig szolgálta az egyházat.

Hasonlóság. (Fotó: Laslavic Tímea)

Hasonlóság. (Fotó: Laslavic Tímea)

Abban maradtunk, hogy “nyomozni” fogunk még mindketten és tartjuk a kapcsolatot. Kellemes délelőtt volt. Az pedig hatalmas szerencse, hogy ők is a származásuk iránt érdeklődő, nyitott emberek voltak, és nem ijedtek meg, hogy esetleg valami örökség után kutakodok. Fényképezkedtünk is. A párom szerint én és Elena hasonlítottunk is egymásra, ami nekem nem volt nyilvánvaló, viszont az édesanyja engem nagyon is a nagynénimre emlékeztetett.

A rokonokkal. (Fotó: Laslavic Tímea)

A rokonokkal. (Fotó: Laslavic Tímea)

Az “unokatestvérem” szerint a nagymamája többször is beszélt egy olyan családtagról, aki valahova elment, de sose tudták róla, hogy hová is. Állítólag akkor egy olyan világ volt ott, hogy többen is útnak indultak a jobb megélhetés keresésében, így került az üknagyapám is a Bánságba, mezőgazdasági dolgozóként. Azt is megtudtam, hogy az üknagyapám valóban szlovák volt, és nem szlovákiai magyar, mert ez a térség, ahol jártunk, Szlovákia szívének számít. Továbbá kiderült, hogy náluk ma már senki sem viseli a Laclavik nevet, mert a családban egy adott pillanatban mind lányok születtek, akik megházasodtak és felvették a férjeik nevét. A név tehát csak Romániában, a mi családunkban maradt fenn. Mi több, mivel nekem két fiútestvérem van és az egyik testvéremnek pedig két fia, Temesváron a név fennmaradása még egy jó ideig biztosítva van.

Későbbi levéltári kutatásaink során kiderült, hogy pontosan mi is a kapcsolat közöttünk. Közösen egy igen összetett és részletes családfát sikerült megrajzolnunk. Elena nálam is ügyesebb volt, egészen az 1700-as évekig vissza tudott menni. Nagyon régi levéltári iratokat küldött át nekem szkennelve, döbbenetes volt. Most tehát büszkén mondhatom, hogy az egyik ágon nyolc (!) generációra visszamenően ismerem a származásom.

Családfa. (Fotó: Laslavic Tímea)

Családfa. (Fotó: Laslavic Tímea)

Később a temesvári levéltárban én is megtaláltam feketén-fehéren annak a bizonyítékát, hogy az üknagyapám Ocsovából költözött a Bánságba, majd itt alapított családot.

Levéltár. (Fotó: Laslavic Tímea)

Levéltár. (Fotó: Laslavic Tímea)

Temes megyében később elmentem abba a faluba is, ahol az üknagyapám annak idején családot alapított, de sajnos a házat már lebontották, új áll a helyén. Most épp egy másik ágon “nyomozok” és próbálom a családfámat minden vonalon elkészíteni.

(Még több cikk Tímeától: itt.)

(Tetszett a cikk? Kövess minket a Facebookon is és nem maradsz le szerzőink egyetlen írásáról sem!)

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!