A mindent felemésztő érzés: “Tök mindegy hova, csak innen el!”

‘Menni, menni, menni! Tök mindegy hova, csak innen el.’ Ez volt bennem a mindent felemésztő érzés, amikor eljöttem Magyarországról, és sajnos bármikor hazamegyek – a barátaim, családom és az imádni való Budapest ellenére – ez az érzés nem múlik azóta sem.

Ne értsetek félre, szeretem a hazámat, oda köt a legtöbb dolog is az életemben, de nem egy élhető ország. Legalábbis annak nem, aki élni akar és nem szenvedni a megélhetésért.

Érettségi után Sopronban kötöttem ki, mert nem vettek fel a MOME-ra. Így utólag visszatekintve áldom az eget. Tudom, hogy nem lett volna nekem való, és legalább Sopronban teljesen nyilvánvaló vált, hogy egyértelműen messzebb kell mennem. Utáltam Sopront, el nem tudom mondani mennyire. Nem is a várost, de – egy pár embertől eltekintve – az ottani közeget, az egyetemet, és úgy általában az ottani létet. Életem egészen biztosan legrosszabb egy éve volt az ott töltött. Sok oda járó embernek Sopron nagyváros volt, nekem, Budapestről, nyilvánvalóan nem. Untam magam, és nagyon nem illettem oda. Meg tudom érteni, hogy miért lehet szeretni, nekem mások voltak a szempontok. El is jöttem egy év után, és elkezdtem olyan dolgokat tanulni, amik érdekelnek, és azon gondolkodni, hogy hova tovább.

Addigra már eljutottam arra a szintre, hogy elegem volt mindenből, ami körülvett – de leginkább a nagy büdös magyarságból. Az állandó nyávogásból, az utcán szembejövő emberek ‘mindjárt lehánylak’ arckifejezéséből, és abból, hogy bármit is próbálsz csinálni, mindig lesz fölötted valaki, aki megszorítja a zacskódat és azt mondja, hogy nem. Miért? Mert én azt mondom, hogy nem. Világos, köszönöm, akkor én inkább megnézném, hogy van máshol!

Voltam abban a szerencsés helyzetben, hogy a szüleim támogattak ebben a döntésemben minden téren, így amikor felvettek Angliába, igazán boldog voltam – hosszú idő óta először. Az angol diploma bárhogy is nézzük, biztosan erősebb lesz a magyarnál, az angolomat is helyre fogja rakni, megismerhetek sok új embert, és szélesedik a látóköröm. Nincs veszteni valóm, no brainer. Így jutottam ki érettségi után 2 évvel Londonba, aminek egy percét sem bántam meg azóta sem. Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert a szüleim nélkül ez nem ment volna, és ezért rettentő hálás vagyok mindkettejüknek. Egy pár hónapon belül végzek, és az az igazság, hogy fogalmam nincs, merre tovább. Magyarország nem szerepel a terveim között, a legutolsó mentsváram lesz, amire remélhetőleg nem lesz szükség.

Az a baj a mi generációnkkal (húszon pár évesek), hogy nem csak minden oldalról ér minket a nyomás és a hatalmas elvárások, hanem mi is elképesztően magas mércéket állítunk fel magunknak. Ez persze az egyik oldalról ösztönöz minket, hogy jobbak és jobbak legyünk, viszont a másikról egy állandó rettegést ültet el belénk, hogy megfeleljünk mindennek és mindenkinek. Ennek hatására mindannyian rettegünk a kudarctól, mint a tűztől. Én személy szerint tojok magasról mindenkire, a magam elvárásaihoz akarok felérni, de azok, ha lehet, még magasabbak, mint amit a környezetem sulykol belém. Tudom, mire vagyok képes, és azt el akarom érni. Ilyen egyszerű.

Na most, amit eddig sikerült elérnem, annak egy részét nem sikerült volna otthon, a másik részét pedig kizárólag a barátaimnak és családjainknak köszönhetjük, de semmiképp sem az országnak, aminek fiai vagyunk. Ez így nem helyes. Ne legyenek tőlem elvárásai senkinek, aki nem segít hozzá, vagy nem adja meg a minimumot ahhoz, hogy teljesítsem azt, amire képes vagyok. És ez a legnagyobb probléma kis hazánkkal – az hagyján, hogy nem segít hozzá, mert arra lehet számos oka, de hátráltat is.

Hátráltat, mert nem azt nézi, hogy mit tudsz, hanem azt, hogy mit nem. Hátráltat, mert nem azt nézi, hogy hol tud segíteni, hanem azt, hogy hol tud keresztbe tenni. Hátráltat, mert nem ösztönöz arra, hogy szélesítsd a látóköröd, hanem korlátok közé taszít, amivel csak azt segíti elő, hogy szűk látókörű, életunt embereket termeljen. Kinek jó ez? Kétlem, hogy bárki feltenné a kezét.

Az írás folytatódik, érdemes tovább lapozni!

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!