Tornász Világkupa Katarban: a gyenge pontok és a dohai Velence

Március 28-ával lement a Nemzetközi Torna Szövetség (FIG) által rendezett Világkupa-sorozat második állomása a katari fővárosban. Lólengés számban indultam Kállai Zoltán kollégával egyetemben és döntőbe kerültünk, ami a legjobb 8 tornászt jelenti az adott szeren.

Az odafelé vezető út elég kacifántos volt: vasárnap egyből Berlinből, a cottbusi Világkupa versenyről utaztunk, mert a két viadal elég közel volt egymáshoz. Isztambulon keresztül utaztunk és hajnali 2-kor landoltunk Dohában egy zivatar kíséretében a sivatagban. Szerdán mentek le a selejtező és csütörtöktől rendezték a döntőket. Általában nem szokott ilyen közel lenni egymáshoz két Világkupa verseny, de nem állítanám, hogy ez így kevésbé lenne izgalmas. Nem minden esetben ugyanazok a résztvevők a Világkupákon, de így is eléggé meg lehet ismerni az ellenfeleket akik ezek után elvesztik ezt a titulust.

A közös edzések során kiderül ki milyen természetű vagy milyen módszerekkel edz, feltéve, ha ugyanazt folytatja, amit otthon és nem “rejteget” technikákat. Kiemelném a szlovén világbajnok tornászt, Mitja Petkovseket, aki a múltkor maga jött köszönni és kérdezni, hogy vagyunk, majd jelezte drukkol nekünk. Hihetetlen, hogy egy ilyen kaliberű tornász mennyire szerényen viselkedik nemzettől függetlenül. Vannak persze ellenpéldák is. Ilyen körülmények között az edzés, a magyar tornacsarnokhoz képest teljesen eltérő, mert több világszínvonalú lovassal edz az ember együtt.

Vannak megmosolygások, amikor valaki egyedi dolgot csinál, egyedi elemet, (ez persze elég ritka) vagy egymás után hajt végre nehezebbnél-nehezebb elemeket vagy akár egy gyakorlatot, ami 10 elemből áll. Egymás megtapsolása szépen, sportszerűen működik. Megnyugtató, hogy mindenki emberből van és mindenki tiszteli a másikat. Visszatérve a versenyhez, ma (szerda) a harmadik körben szólítottak (körönként 6 tornász mutatja be a gyakorlatát). Van egy időterv, ami néha téved, de percre pontosan látszik, hogy melyik kör, mikor kezdődik. Ez alapján látszik, hogy ki mikor kerül sorra, ezért nem is melegít mindenki együtt – persze ekkora kapacitása nem is lenne egy tornateremnek. Én ilyenkor még relaxálok és a sportpszichológus által tanított technikákkal készülök. Az első csoport már végzett, mire én túl voltam az általános bemelegítésen. Mikor a második csoport tagjai is befejezték a gyakorlataikat, én már lovon is bemelegítettem. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a gyakorlat elemeit egyszer-egyszer megcsinálom, ahogy azt edzéseken is szoktuk gyakorlat előtt.

Bekísérték a harmadik csoportot, amiben elsőként szólítottak az előző esti technikai értekezlet sorsolása alapján. Egy fogásmelegítésre még bent is lehetőség volt, majd utána én következtem. A második verseny volt idén, izgultam persze, de nem volt még verseny, ahol ne izgultam volna. Jól sikerült a gyakorlat, amivel be is verekedtem magam a legjobb nyolc közé, mint az utolsó kör után kiderült. Gyakorlat után siettem a kollégához, akit az ötödik csoportban szólítottak, egy kis mentális támogatásért, hátha segít neki. Eközben lenyújtottam és az ő gyakorlata után már együtt néztük az utolsó kört. Két magyar a lódöntőben, jó is ezt leírni és remélem a nézőknek látni.

A döntő másnap zajlott le. Előre kisorsolták az első nyolc versenyző sorrendjét a döntőbe bekerülés alapján, de ezt elég volt a döntő napján reggel elolvasni, különösebben nem befolyásol semmit. Érdemes tudni, hogy ahogy beviszik a 8 versenyzőt, ők ezután már nem minden esetben hagyhatják el a versenyterületet. Tehát az utolsónak szólított versenyzőnek meg kell várnia az előző 7 tornász gyakorlatát és annak lepontozását (ez versenyzőként kb. 3 perc). Edzéseken erre is figyelni kell, edzeni, hogy a gyakorlatot nem elég elemről-elemre megtanulni és begyakorolni, de a melegítés utáni időt is figyelembe kell venni és gyakorolni egy esetleges 20 perces várakozást is.

Engem elsőnek szólítottak, amibe bele is tört a bicskám: leestem a gyakorlat felénél, egy kritikus résznél. Azóta is ezt a részt gyakorlom legtöbbet edzéseken. A hasonló versenyek ezekre is jók: felhívják a figyelmet a gyenge pontokra.

A hazautazás nem hozott szokványos időpontokat és elég kalandosra sikerült. Először is demoralizált minket a tudat, hogy a Világkupa-sorozat következő állomása Kínában lesz, ezért – mivel Doha már nagyjából félúton van – pár vetélytárs egyből odaindult. Mi hazajöttünk Isztambulon keresztül, de majdnem lekéstük a csatlakozást (nem is akartak Dohában felengedni a gépre, ami 2 órás késéssel szállt fel, de sikerült meggyőzni őket, mert ha körbe küldenek a Föld körül, az nem lenne túl jó felkészülés az egy hét múlva esedékes kínai állomásra). Éjfélre mentünk ki a reptérre és délre “már” itthon is voltunk.

3 nappal később utaztunk Kínába, a sors iróniája, hogy Dohán keresztül… Az éjféli reptérre menetelés előtt volt egy egész napunk, ami nem mehetett kárba, tekintve, hogy kint élnek magyarok, akik közül Tatár András – korábbi torna szövetségi alkalmazott – elvitt minket quadozni a homokdűnék közé.

Utána a sportkomplexum melletti plázába is ellátogattunk, ahol Velencét próbálták meg tető alá hozni, elsősorban a boltívekkel és egy 50 méter hosszúságú pályán kalandozó elektromos gondolával… de láttunk a legnagyobb divatcégek legújabb kollekcióit shoppingoló csadoros hölgyeket is, mielőtt András megvendégelt minket a takaros otthonában.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!