„Trailing spouse” – akinek a változás az állandó

Férjem kapcsolatunk nyolcadik hónapjában megkérdezte, hogy lenne-e kedvem vele pár évente egyik országból a másikba költözni. Az azóta eltelt nyolc évben négy országban éltünk: Magyarországon, az Egyesült Államokban, Kínában és Szenegálban. Jelenleg éppen Washington D.C.-ben töltjük a következő költözésig fennmaradó öt hónapunkat.

Az ominózus kérdés elhangzásakor extravagáns new yorki divatbemutatók, romantikus párizsi kávézások és egzotikus dél-afrikai szafarik lebegtek lelki szemeim előtt, amikor lelkesen rávágtam az igent a kérdésre. Akkor még nem sejtettem, hogy az igen vaskos angol nyelvű szakirodalommal bíró „trailing spouse” témakör több támpontot adna a kérdés megválaszolásához, mint az én igen gazdag képzeletvilágom.

Mit is jelent ez az angol kifejezés? Expat feleség? Menedzserfeleség? Magyar szövegkörnyezetben ezek a kifejezések szerepelnek leggyakrabban a frappáns angol szóösszetételre, és egyértelműen jelzik, hogy ezt a szerepkört nők töltik be. A „trailing spouse” a sajátjától eltérő kultúrában dolgozó személy partnere, aki követi társát és néhány évente új életet kezd egy új országban. Az angol kifejezés nem szorítkozik pusztán a feleségekre, hiszen számos esetben a nő munkája révén kerül a család egy új országba, illetve nem egyszer találkoztam azonos nemű párokkal is.

A kívülről talán grandiózusnak és izgalmasnak tűnő életstílus mögött azonban megannyi érdekesség mellett, számos nehézség is meghúzódik. Nagyon sokféleképpen meg lehet élni ezt a szerepet a maga lehetőségeivel és buktatóival: találkoztam olyan francia lánnyal, aki londoni pénzügyi tanácsadói karrierjét feladva követte férjét, és Pekingben a hozzá hasonló cipőben járó expat feleségeknek tartott igen hasznos tréningeket. Volt azonban olyan hölgy is, aki teljes energiáját családjára, a gyerekek iskolai tevékenységeinek és különóráinak koordinálására fordította, míg mások egy ilyen izolált élethelyzetben depresszióval küzdöttek. Egy amerikai férfi, aki állatorvos feleségével költözött Dakarba, korábbi hobbiját elevenítette fel, és kötötte össze jótékony tevékenységgel: ingyen tanított úszni szenegáli gyerekeket.

Kína

 A leggyakrabban felmerülő nehézség az izoláltság, a megszokott szociális háló elvesztése, a család és a barátok hiánya, az új kultúra okozta fizikai és lelki sokk, valamint a karrier feladásából adódóan a korábbi identitás megingása lehet. Angol nyelvű könyvek garmadája, hasznos és gyakorlatias ötletekkel ellátott honlapok, on-line közösségek nyújtanak segítséget az új élet kialakításához egy ismeretlen országban.

És nekem mi segített? A gyakori változással teli élethelyzetek számomra is jó párszor súrolták az identitás-válság határát. Washingtonba hatalmas lelkesedéssel és pozitív jövőképpel érkeztem, azonban a gyorsan megvalósítani kívánt amerikai álmomra igen hamar rákoppintott a kulturális sokk. Felsőfokú angol nyelvtudással, multinacionális közegben szerzett több éves tapasztalattal a hátam mögött igen rosszul érintett, hogy eleinte nyelvi gátakkal, majd később az idegen és sokszor furcsa amerikai szokásokkal kellett megküzdenem. Nem szoktam hozzá, hogy vezetés közben hosszú mondatokat bogarásszak az autópályán lévő feliratokon, mint ahogy azt sem értettem, miért beszél mindenki ötven decibellel hangosabban, mint otthon. Szerencsére egész gyorsan találtam érdekes munkát, de sokkal hosszabb idő volt, mire őszinte barátokra leltem. Az identitást meghatározó két fontos területet, a szociális és a szakmai identitást sikerült jó félév alatt némiképp újraépíteni az új kapcsolatok és a munka segítségével. Persze, ahhoz lényegesen hosszabb időre volt szükségem, hogy amerikai környezetben is a komfortzónámon belül érezzem magam.

Ekkor még nem is hallottam a „trailing spouse” kifejezésről, hiszen itt nem expat feleségként, sokkal inkább karrierjét, a férje változásokkal megtűzdelt munkája miatt, külföldön folytató nőként tekintettem magamra. Azt csak a következő országok mutatták meg számomra, hogy jó pár évre a diplomata feleség eleinte kissé szűkre szabottnak tűnő szerepébe kerültem.

Kinában

 Alig fél éve éltünk Washington D.C.-ben, amikor megtudtam, hogy Pekingbe költözünk. Amint megérkeztünk a kínai fővárosba, másnap elkezdtem egy kínai tanfolyamot, ami a nyelv igen nehéz volta miatt leginkább saját magam és a környezetemben felbukkanó kínaiak szórakoztatását szolgálta. A szociális elszigeteltséget itt nem igazán éltem át az igen összetartó külföldiek egymást segítő csoportjai miatt. A munkalehetőségeket azonban egy bilaterális megállapodás hiánya limitálta: diplomata családtagként nem dolgozhattam Kínában. Az első pár városnézés, Tiananmen téri séták, kínai főzőtanfolyamok után már igencsak szerettem volna hasznosnak érezni magam, és nagy törésként éltem meg, hogy nem tudom addigi szakmai pályafutásomat folytatni: az ekkor adódó lehetőségre, egy PR tanácsadói önkéntes állásra egy alapítványokat bemutató vásáron bukkantam. Azóta is hálát adok az égnek, hogy ez a munka elvezetett Peking elmaradott részeibe, ahol életre szóló élményeket kaptam az ott tanuló gyerekektől, és a világ minden pontjáról érkező önkéntesektől.

Pár hónappal később kommunikációs tapasztalataimat felhasználva az amerikai követség HR-osztályán kezdtem el dolgozni: tréningeket, workshopokat tartottunk. Az igazi beilleszkedést azonban egy lerobbant épület alacsony belmagasságú, kicsiny termében 35-40 kínai és expat között éltem át minden csütörtökön. A nyilvános beszédet gyakorló Toastmaster csoporttól rengeteg tanultam a kínai kultúráról, a kommunista gondolatokkal tűzdelt konfuciuszi értékek és az elképesztő versenyszellem furcsa egyvelegéről.

Dakarba már felkészülten érkeztem: egy telefonos interjú után egy HR állás várt rám. Ez hihetetlen sokat jelentett, hiszen a kezdeti benyomások után legszívesebben csapot-papot hátrahagyva rohantam volna az első európai járatra: a döbbenetes mértékű szegénység, az elképesztő hőség és pára, a kolduló gyerekek látványa, a belvárosi házunk előtt vígan sétafikáló kecskehad látványa, és a köbméterekben tornyosuló szemét az utcákon mind megijesztettek.

Dakar utcáin autóval

 

Reggelente tüntető diákok égő autógumikat dobáltak az útra, az irodai asztalomon csótányok parádéztak, és egy pillanatra nem tudtam elűzni a félelmet, hogy maláriát kapok valamelyik igen csendes szúnyogtól (a magyar szúnyogok legalább zümmögnek!). Azonban elég hamar kiderült, hogy ennek a sokszoros hátránnyal rendelkező országnak a lakói olyan derűsek és jó kedélyűek, hogy ezt csak irigyelni vagy jó esetben ellesni lehet tőlük.

A dakari vidámság

Korábbi hobbijaimat lehetőség híján itt egész egyszerűen nem tudtam folytatni: sem Toastmasters csoport nem volt a városban, sem kulturális lehetőségekben nem bővelkedett a város, így új szabadidős tevékenység után néztem. On-line írótanfolyamot kezdtem el.

Szenegáli karácsony
Szenegáli karácsony

 A fentiek alapján néhány gyakorlati jó tanácsot gyűjtöttem csokorba mindazoknak, akik most vágnak bele egy ilyen életmódba, vagy egyszerűen csak érdeklődnek a téma iránt:

  • Érdemes az ország nyelvét mielőbb megtanulni – még akkor is, ha már tudjuk, hogy a későbbiekben nem lesz alkalmunk használni.
  • Próbáljunk meg minél hamarabb barátokat találni! Leírva könnyűnek tűnik, de amikor egy félig üres lakásban ül az ember néhány bőrönd felett, akkor ez nem is látszik olyan egyszerűen megvalósítható ötletnek, de tapasztalataim szerint sokkal több a segítőkész emberek, nyitott sorstársak száma, mint ahogy azt a kezdeti nehéz napokban gondoljuk.
  • Ha lehetőség van, mielőbb érdemes munkába állni, de gyakorlati akadályok esetén nagyon sokat segíthet az önkénteskedés is, amelyre szinte mindenhol van lehetőség.
  • Igyekezzünk a lehető legtöbb módon belefolyni helyi közösségek életébe! Azt gondolom, számomra ez segített a legtöbbet, hiszen így kerültem közel a helyi kultúrához, így ismertem meg kollégáim és későbbi barátaim gondolkodásmódját, így tudtam a kívülállóság érzetét csökkenteni és így sikerült otthonosnak érezni egy idegen világot.

Tagadhatatlan, hogy a nehézségek mellett, számtalan előnnyel is bír ez az életmód. Olyan kultúrákat ismertem meg, amelyekről korábban keveset tudtam, rengeteget tanultam kínai barátaimtól kitartásról, tiszteletről, a szenegáliaktól életvidámságból és a most pillanatának fontosságáról kaptam leckét, míg az amerikaiak önérvényesítésre és optimizmusra tanítottak. Az útközben szerzett barátaim és kollégáim újfajta látásmódot, új persepektívákat mutattak nekem. Elfogadást, toleranciát, rugalmasságot tanultam ezekben a helyzetekben, amelyért mindig hálás leszek.

Úgy tűnik, ezekre hamarosan szükségem is lesz, mert alig fél év múlva Boszniába költözünk!

(Tetszett a cikk? Kövess minket a Facebookon is és nem maradsz le szerzőink egyetlen írásáról sem!)

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!