Vélemények és benyomások Japánról – (2. rész)

Kovács Orsolya előző írásában Japán történetéről, az ott élő külföldiek beilleszkedéséről és a szigetországgal kapcsolatos olyan sztereotípiákról olvashattatok, mint a szorgalom és a munkamánia. A most következő írás Japán vidámabb arcát mutatja be, illetve ízelítőt ad a nyelv megtanulásával kapcsolatos kihívásokból.

Korábbi cikkemben leginkább Japán zárkózott, szigorú, megközelíthetetlen oldalára helyeztem a hangsúlyt. Ennek ellensúlyaként viszont ott van egy teljesen meglepő, cuki dolgokra, jókedvre, kreativitásra, kedvességre épülő Japán. Valóságos kawaii-kultusz van (cuki, aranyos), azaz az égvilágon mindent kawaii állatkákkal, mesefigurákkal, rajzocskákkal magyaráznak és reklámoznak – biztosítást, szemétgyűjtést, térképeket… mindent.

Csak egy kawaii csatornafedél

Emellett sok olyan kreatív apróságra is gondolnak, ami nem nagy cucc, de a mindennapi életet nagyban megkönnyíti: például vasútállomásokon a női vécében a falra szerelt „gyerektartó ülőke” (a józan paraszti ész ezen apró megnyilvánulásait ígérem, gyűjteni fogom, amíg kint leszek). És ott vannak még azok a meglepő esetek, amikor egy teljesen idegen ember hirtelen segít vagy a bizalmába fogad. A kedvenc példám a Fuji megmászásakor történt, éppen a bakancsomon keresztül próbáltam lerángatni magamról a vízhatlan felső gatyát, ami persze megszorult, így hülye pózban ugrándoztam a gyalogút mellett. Egyszer csak minden szó nélkül odalépett egy néni, két kézzel megfogta a gatyám alját, meghúzta, és lejött. A néni mosolygott és ment tovább.

Vagy amikor egy rendőr látta, hogy egy zacskó szeméttel korzózom, és egyedül esélyem sincs megtalálni a megfelelő kukát, egyszerűen elvette a szemetet, és kidobta helyettem. Említhetném azt is, hogy a mostani főnököm (egy 45 év körüli japán férfi, marketing igazgató egy nagy cégnél) csak azért akart velem találkozni a munkakezdésem előtti vasárnap délután, hogy személyesen köszöntsön, mert hétfőn nem fog ráérni.

Engem teljesen lenyűgöz ez a kulturális kettősség, az biztos, hogy unatkozni nem lehet.

A japán nyelv tényleg olyan nehéz?

Szerintem alapszinten jól beszélni viszonylag könnyű, magas szinten jól beszélni szinte lehetetlen.

Mi a könnyű benne? Például a kiejtés: magyar ember számára gyorsan és jól megtanulható, szinte erőlködni sem kell (egyes vad elméletek szerint a magyarnak még valami köze is van a japánhoz, de eddig én csak két kapcsolatot találtam: 1. ők is a vezetéknevet írják előre; 2. a tűzhányó japánul ’kazaan’). Könnyű még, hogy nincs túl sok igeidő, nincs nőnem vagy hímnem, és a ragozás sem túl összetett. Élőbeszédben nem kell sokat variálni a nyelvtannal, sokszor félbehagyott mondatokkal is ki lehet fejezni, mit szeretnénk (viszont ugyanezt megérteni, na az már művészet…). Illetve amíg feltűnően nem jól beszélsz, addig nem várják el, hogy helyesen használd az udvariassági formulákat és különféle trükköket.

A háromféle ABC

Van viszont kismillió jelentésmódosító toldalék, ún. partikula, amiket egyszerűen be kell tanulni. Na és persze ott az írás: három különböző ABC, hiragana a toldalékoknak, kötőszavaknak és pár egyszerű kifejezésnek, katakana a más nyelvből átvett szakanak, kanji a szótöveknek és minden fontos dolgonak.  A katakana és a hiragana szótagírás, fejenként kb. 70 betűvel, ezek könnyen tanulhatók, és alapszinten mindent ki lehet fejezni velük. A kanjik viszont kínai írásjelek, amikből kb. 2000 kell egy újság elolvasásához – én fénykoromban, jó pár év tanulás után 300-at ismertem fel. Sokszor van tehát, hogy valamit elmondani el tudok, beszédben megértem, de elolvasni nem tudom. És az írás mellett ott vannak még az udvariassági formulák: ha valamit a főnöködnek, a barátodnak vagy a kutyádnak adsz, az három egymástól teljesen különböző szó. És nem ajánlott véletlen a főnöknek a kutyásat mondani…

Mindezek tetejébe a japán kultúrában nem igazán illik határozott véleményt mondani, mást nyíltan visszautasítani vagy megcáfolni, ezért konkrét kijelentés vagy tagadás helyett rengeteg udvariassági formulából és félig elharapott hümmögésből kell kiolvasni, mit akar a másik. Egy példa: a „Megyünk holnap moziba?” kérdésre az „Ano.. ashita wa chotto…” (,,Hát… A holnap az egy kicsit…”) töredék egy teljesen korrekt „nem” válasznak számít.

A fentiek mellett persze még sok más olyan kérdés van, amit gyakran hallani Japánnal kapcsolatban, de talán ezek a leggyakoribbak. Ha valami számotokra nagyon égető kimaradt, írjátok meg a kommentekben, és legközelebb szívesen előveszem!

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!