A karizmatikus női politikusok előretörése Dél-Amerikában (II. rész)

A cikk előző részét itt olvashatjátok.

Amikor Cristina Fernándezt 2007 végén az argentin szavazók 45%-a elnökké választotta, a választási motivációik legfontosabbika az volt, hogy vélhetően azt fogja majd csinálni, amit férje, Néstor Kirchner a háttérből tanácsol majd neki. Férje haláláig Fernández (vagy, ahogy Argentínában, férjére utalva emlegetik, la señora K) valóban nem tért le a kirchneri útról, de erre akkor sem lett volna oka, ha történetesen nem az előző elnök felesége lett volna.

Kirchner ugyanis stabil növekedési pályára állította a 2001-ben összeomlott argentin gazdaságot, ráadásul, ha nem is maradéktalanul, de a társadalmi egyenlőtlenségek növekedését is megfékezte, mindeközben pedig a peronizmus belső harcait is lecsendesítette. Az argentin belpolitika nem egy egyszerű képlet: Kirchner egyebek között épp azért nem indult a 2007-es választáson, hogy a peronizmus belső ellentéteinek felszámolására koncentrálja az erejét.

A Kirchner-házaspár tehát úgy funkcionált egészen 2010. október végéig, mint egy kétszemélyes, de egyetlen akaratot megtestesítő hatalmi központ, amelyben a döntő szó természetesen Néstor Kirchneré volt. Az eufemisztikusan „megosztó személyiségnek” tartott néhai elnökkel szemben azonban Cristina Fernández kompromisszumkészebb, a politikai ellenfeleket legalább meghallgató és egyenrangú vitapartnernek kezelő vezetési stílust képviselt – tulajdonképpen hozta azokat az erényeket, amiket első ránézésre a feminista politikatudomány által „női” értékeknek is tarthatnánk, valójában azonban gender-fronton nem ért el áttörést, hiszen sem támogatói, sem ellenfelei szemében nem vált önálló, önmagában értelmezhető politikai szereplővé.

Most azonban, a 2011. október 23-i elnökválasztáson, Kirchner váratlan halála után egy évvel végérvényesen ki fog derülni, hogy a választók mit gondolnak Fernández vezetői kvalitásairól. Minden jel arra mutat, hogy az argentinok másodszor is bizalmat szavaznak neki: a legutóbbi közvélemény-kutatások szerint fölényes, 52-55%-os győzelemre számíthat, amelyet Argentína eddigi történetében csak két elnöknek sikerült felülmúlnia. Ha pedig így lesz, a második választási győzelmet pedig elsősorban nem a megözvegyült feleség, hanem az önálló személyiséggel, teljesítménnyel és politikai vízióval bíró politikusnő fogja aratni.

Dilma és Lula. (Agencia Brasil, Creative Commons 2.5)

A brazil helyzet ennél kevésbé drámai, hiszen egyrészt nem volt benne szerelem és halál, másrészt Brazíliában, az ország szövetségi államformája miatt (Argentína is az, de leginkább csak papíron), az elnök hatalma jóval behatároltabb. A delegatív demokráciáról elmondottak azonban sok szempontból Brazíliára is érvényesek, ráadásul az egy éve leköszönt Lula da Silva a brazil választók szemében egyfajta szupermen, akár rá szavaztak, akár nem. Lula nyolc év alatt a súlyos gondokkal küszködő brazil gazdaságot alapvetően rendbe rakta, elindított és sikerre vitt több ambíciózus szegénységcsökkentő programot (Fome Zero, Bolsa Familia), Brazíliát egyértelmű globális középhatalmi státuszba emelte, és bár az óriási jövedelmi egyenlőtlenségeket érdemben ő sem tudta lecsökkenteni, a brazil piacgazdaság ma sokkal szociálisabb, mint nyolc éve volt. Utóda, Dilma Rousseff, a várakozásoknak megfelelően fölényesen megnyerte az elnökválasztást, és bár már maga a tény, hogy egy nő lett az ország elnöke, óriási jelentőséggel bír, a gender-kérdések ezzel még egyáltalán nem nyertek megoldást. Lula és Dilma összehasonlításakor szinte minden elemző a karizmára helyezi a hangsúlyt, ami a fentiek értelmében nem meglepetés, az viszont megér egy kört, hogy ki mit ért karizma alatt.

A La Tercera chilei napilap szerint a brazil közvélemény rendkívül megengedő és elnéző volt Lulával szemben, és ha néha össze-vissza beszélt és nem olyan politikát folytatott, amit korábban megígért, azt rendszerint megbocsátották neki, mivel, megint csak a delegatív demokráciáról fentebb elmondottaknak megfelelően, úgy érezték, hogy az elnök tudja, hogy mit csinál. Dilma ezzel szemben nem számíthatott erre a jóindulatra, egy nőnek ugyanis ebben a tradicionálisan férfiak által betöltött szerepben sokszorosan kell bizonyítania, hogy alkalmas rá, a szigorú, szakértői imázs tehát szinte kötelezővé vált a számára. (az érzelmekre appelláló Cristina Fernández ezzel, értelemszerűen, meg sem próbálkozott). A La Tercera által idézett szakértők egyike a választások után egyenesen azt tanácsolta Lulának, hogy ha segíteni szeretné Dilma elnöki munkáját, akkor idén januártól kezdve jónéhány hónapra „el kell tűnnie” a nyilvánosság elől, hogy a közvélemény ne rá figyeljen, hanem az utódjára.

Az azóta eltelt egy év távlatából nézve Dilma derekasan megállta a helyét. Nehéz pillanatban vette át az ország vezetését: a brazil gazdaság kiugróan magas, a tavalyi évben 7,5%-os GDP-növekedést produkált, ami a kormányzati kiadások (amúgy Lulához köthető) megnövekedésével együtt aggasztó mértékű inflációhoz vezetett. Dilma hivatalba lépve megszorításokat vezetett be és keményen ellenállt a szakszervezeti vezetők minimálbér-emelési követeléseinek, amellyel saját pártján, a szakszervezeti gyökerű PT-n belül is komoly ellenállásra talált. Az elégedetlenkedők azonban nem tudták megingatni Dilma pozícióját, a gazdasági kilengések stabilizálódtak, és az egy éve hivatalba lépett elnöknő társadalmi elfogadottsága ma is hetven százalék körül mozog. A 2014-es labdarúgó világbajnokságra és a 2016-os riói olimpiára készülő Brazília tovább halad a Lula által kijelölt fejlődési pályán, de ma már egyértelműen Dilma Rouseff vezetésével.

Michelle Bachelet. (Agencia Brasil, Creative Commons 2.5)

Olvasd tovább a cikket!

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!