A vízkérdés és az Emirátusok  – félig üres, vagy félig teli?

Az emberi jelenség teljes spektrumát magába foglalni kívánó Egyesült Arab Emirátusok korunk két karakterisztikus jellemvonását szemléletesen mutatja fel: a technológiai fejlődést és a vízhiányt. Utóbbi terén a trónörökös az előbbi segítségével lenne úrrá.

Világszerte egyre többen kongatják a vízhiány vészharangjait, ráébredve, hogy a szükségletek tovább nyúlnak, mint a vízzel teli fürdőkád ér. Az Egyesült Arab Emirátusok, vagyis az „Öböl tigrise” – amelynek gyakran vetették már szemére, hogy önző módon éli fel az édesvízkészleteket nagyzolási hóbortjai fedezésére – mintha visszahőkölt volna a mélyvíz szélén és felelős vízgazdálkodást szorgalmaz.

A hatalmas eredmények – amelyeket az emberiség a szolgáltatások korszerűsítése terén elért – és a kortárs technológia óriási fejlődése – amely az emberi szükségleteket fedezni hivatott – ellenére számos alapvető igény változatlanul kívül esik a technológiai vívmányok áldásos körén: ezek egyike az édesvízellátás.

Aki mérlegelni kezdi a Föld kilátásait az édesvízkészletek szempontjából, a víz oldalán egyre szárazabb serpenyőt, a túloldalon egyre nagyobb igényeket talál. Az emberiség történelmének kritikus szakaszához érkezett. Több mint ötven ország néz szembe az éghajlatváltozás okozta ivóvízhiánnyal világszerte, és éveken belül az előrejelzések szerint három milliárd ember él majd vízszegény területeken, ilyen például Észak-Afrika, a Közel-Kelet, Dél-Ázsia vagy Észak-Kína.

A fejlődő országok édesvízkészletük négyötödét mezőgazdasági célokra fordítják és ezek az országok fogják a leginkább megsínyleni a vízhiányt, amelynek következtében nem lesznek képesek folytatni termelési politikájukat – egyéb alternatívák híján. Sokatmondó adat, hogy egy tonna gabona előállításához 1000 tonna víz szükséges! Azon tanulmányokkal, amelyek rámutatnak, hogy ezen országokra sok szűk esztendő vár, folyókat lehetne rekeszteni. Észak-Kínában a talajvízszint egy-másfél méterrel csökken évente, Indiában ez a mérték egy-három méter. Számos folyó jövője csordogál bizonytalan mederben és néz vízhozam-csökkenés, eliszapolódás, végül kiszáradás elé, de az állóvizek is bizonytalan jövő előtt állnak: hajdanában a világ negyedik legnagyobb tava, a kazah-üzbég Aral-tó, napjainkra a globális klímaváltozás hatásainak és következményeinek, illetve a rossz minőségű öntözéses földművelés eredményének elrettentő példájává vált. A néha szintén a Tóterület Top6-ban lévő Csád-tavat is mintha a Föld nyelte volna el…

2015-re Törökország befejezi a dél-kelet anatóliai gátrendszer építését, ami nehézségeket fog okozni Szíria és Irak növekvő lakosságának.

A Nílus vizének egyre nagyobb, öntözési célokra történő igénybevétele nemcsak a part-menti országok közötti feszültségekhez vezet, hanem a folyó vízveszteségéhez is. Az úgynevezett “eredésállamok,” nevezetesen Etiópia, Kenya, Uganda, Burundi, Ruanda, Tanzánia és a Kongói Demokratikus Köztársaság viszonya már most sem felhőtlen a két  “ömlésállammal”, Szudánnal és Egyiptommal, a folyó vizének kérdésében. Dél-Szudán megjelenése a térképen és a tárgyalóasztaloknál, mint a tizedik Nílus-parti állam, és esetleges diplomáciai sodródása a forrásállamok felé, bejelentett szándékával együtt, hogy vízerőművet kíván építeni, sok bosszúságot szerezhet északi “szomszédainak”, és különösen annak az Egyiptomnak, amely számára a folyó hagyományosan létfontosságú utánpótlási vonal. Hoszni Mubarak korábbi államfő alatt – az ország politikai és katonai súlyát latbavetve – ragaszkodott a brit gyarmati időkben számára biztosított, Nílus-feletti egyiptomi uralomhoz.

Az országot vezető katonai junta hozzáállása a kérdéshez enyhülni látszik, ám a térség problémája változatlanul sem pusztán “vihar egy pohár vízben.” Sőt, Szaúd-Arábia, Kína, India és Dél-Korea tolongása, hogy örökbér-szerződésekkel művelhető földekre tegyen szert a fekete kontinensen és gabonát, rizst, vagy kukoricát termeljen, megint csak megmérgezheti az országok viszonyait az egyre szomjasabb térségben.

Az emberiség szükségleteivel mély vízbe merészkedett, az úszás tudománya nélkül. Az édesvízhiány ügye minden más ügynél nagyobb figyelmet kell, hogy érdemeljen, határokon ível át és az emberiség egészét érinti. Víz nélkül nincs sem mezőgazdaság, sem ipar, sem növekedés, sem fenntartható fejlődés, sem civilizáció: a víz maga az élet forrása.

Dubaiban a világ legmagasabb épülete magasodik a térség felé. „Megaprojektek” jelzik azt, hogy egy mesterséges oázis soha nem látott fejlődést mutatva tengeri halászfaluból világvárossá, kereskedelmi és logisztikai központtá vált.
A három mesterséges szigetcsoporton, amelyek közül egy az egész világot ábrázolja, vagy a bevásárlóközpontok “jégklubjain” és akár édesvizi antikváriumain mintha az ország azon törekvése tükröződne, hogy a vízkészletekben való úszkálást és bőségét reklámozza – bármi áron.

Magát „az emberi jelenség teljes spektrumát magába foglalóként” hirdeti a 278 négyzetkilométeres DubaiLand szórakoztató centrum – a „több vizet, több izgalmat, több sikolyt és több vidámságot” ígérő Vizivilággal, a Hóvilággal, amely „az egyetlen hely, ahol 40 fokban havazik” és a Biovilággal, a maga hatalmas esőerdejével és trópusi vadas parkjaival.

A metropolisz fényárjában sokan a környezettel való visszaélés visszfényét vélik megpillantani, az „emberi jelenség” végének allegóriáját: a korábban elképzelhetetlen, extravagáns méreteket öltött fejlődés hi-tech utópiája és az általa teljesen felélt készletek sivár disztópiája azt sugallják: az emberiség élete a csúcson ér véget.

Mindenesetre Mohamed bin Zájid Ál Nahján, az abu dhabi trónörökös és a fegyveres erők helyettes-főparancsnoka decemberben kijelentette, hogy országa számára a víz fontosabb kérdés, mint az olaj. Rámutatott arra, hogy az egész térség komoly kihívások elé néz ezeken a vizeken.

Bár víz egyelőre van bőven, a nemrég 40. születésnapját ünneplő dúsgazdag Emirátusok, amely az IMF szerint a világ hatodik (a Világbank szerint is 16.) leggazdagabb országa, a 25 mennyiségi mutatóra épülő Környezetvédelmi Teljesítményindex (Environmental Performance Index) lista 152. helyén, a “világvégén” található.

Az Emirátusok az elmúlt években ugyanakkor különös hangsúlyt fektetett a tengervíz sótalanítására. Csak Abu Dhabiban 2011-ben nyolc ilyen célokat szolgáló létesítmény működött, az emirátus három városának (Abu Dhabi, al-’Ájn és Líwá) teljes édesvízigényét a tengervíz lepárlásával fedezik. Az eljárás, amilyen fontos, annyira nem környezetbarát, ám idén az Abu Dhabi Környezeti Ügynökség bejelentette, hogy az egész országban harminc, napenergiával működtetett, a tengervíz sótalanítását végző üzemet létesítenek illetve próbálnak ki, amely nemcsak környezet- (és víz-)barát, hanem költséghatékonyabb is, mint a hagyományos eljárás. Ezért akár azt is mondhatjuk, hogy a pohár inkább félig tele van, mint félig üres.

Mohamed bin Zájid Ál Nahján, a majdani emír ettől függetlenül a víz ésszerű felhasználását sürgette és emlékeztett rá, hogy évtizedeken belül változhat a jelenlegi helyzet. „Nincsenek folyóink és az általunk ismert technológia a jövő szükségleteinek fedezésére nem alkalmas. Ezért a kutatás és fejlesztés területein kell erőfeszítéseket tennünk, amelyek megfelelő stratégia kidolgozását teszik lehetővé jövőnk érdekében és azért, hogy megőrizhessük természeti kincseinket az utánunk jövő nemzedékek számára” – jelentette ki.

A trónörökös nyilvános állásfoglalása jelzésértékű, az ország a vezetés szintjén is kész  leengedni a zsilipet a mértéktelenül vízpazarló gazdálkodás előtt, ez pedig megelőzheti azt, hogy az „Öböl tigrisének” legfeljebb a szemei legyenek vizenyősek a jövőben.

 

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!