Aduk és csapdák – Felesküdött az új izraeli kormány

Fotó: Itzik Edri, Wikipédia

Hathetes, embert próbáló tárgyalásokat követően sikerült Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnöknek összeraknia kormánykoalícióját és megkezdenie immáron a harmadik kormányzati ciklusát. Az ország új vezetésének egyszerre kell választ találnia az égető szociális nehézségekre és az izraeli-palesztin konfliktusra, az egyre fenyegetőbb külső környezetben.

Még meg sem alakult az új kormány, máris sok kritika érte, amiért az izraeli társadalom – és így annak politikai vezetése is – „befelé fordult” és az izraeli-palesztin konfliktus megoldása helyett a szociális kérdések kerültek előtérbe. Tény, hogy a január 22-i parlamenti választásokon nagy sikert ért el az új pénzügyminiszter, Yair Lapid pártja (Jes Atid), amely kampányát szinte teljes egészében a társadalmi terhek igazságosabb elosztására és a középosztály terheinek csökkentésére építette. Míg az újrázó Netanjahu és a korrupciós botrányba keveredett külügyminisztere, Avigdor Lieberman vezette pártszövetség (Likud – Israel Beiteinu) a 120 fős izraeli törvényhozásban mindössze 31 mandátumot szerzett, addig a politikai spektrum jobbszélén újjászületett a Naftali Bennett vezette vallásos-nacionalista Habayit Hayehudi. Bennett és Lapid a választások után szinte azonnal megegyeztek, hogy csak együtt hajlandóak megállapodást kötni a kormányalakítással megbízott Netanjahuval. Bekerült melléjük a koalícióba Tzipi Livni Hatnua pártja is, amely az izraeli-palesztin békefolyamat azonnali folytatásával kampányolt.

Az új kormány első intézkedései között szerepelni fog az ultraortodox zsidók szociális kiváltságainak részleges felszámolása, akik eddig mentesültek a sorkatonai szolgálat alól és a szent iratok életen át tartó tanulását fizette az állam, így róva már szinte elviselhetetlen terhet az izraeli lakosság többi részére. Az ultraortodox pártok ellenzékbe szorulásával (ilyen helyzetre tíz éve nem volt példa) keresztülvihetőek lesznek a régóta várt reformok. Illúzióink persze ne legyenek, az ultraortodox pártok vezetői – a mögöttük álló rabbikkal együtt – felismerték már a helyzet tarthatatlanságát. Kérdéses persze, hogy a reformok kompromisszumok nélküli rájuk erőltetése mennyiben szakítja majd tovább a már így is erősen megosztott izraeli társadalmat.

Yair Lapid másik nagy ígérete a középosztály lecsúszásának megállítása és anyagi problémáinak, különösen a lakhatási költségeinek csökkentése már a 2011-es szociális tüntetéseknek is követelése volt. Az a több százezres tömeg, amely akkor a Likud neoliberális gazdaságpolitikájából eredő társadalmi rétegek közti mélyülő szakadék miatt vonult utcára, most demokratikus szavazás útján válthatja be követeléseit. Az izraeliek persze könnyebb helyzetben vannak, mint az egyre elégedetlenebb európai társadalmak, hiszen a zsidó állam gazdaságát nem roppantotta meg a gazdasági válság. Yair Lapid gazdaságpolitikai fordulatot ígért, de nem irracionális lépéseket, mint az európai populista politikusok a válságba került déli országokban.

Míg a koalíciós tárgyalások nyomán a gazdaságban és a társadalompolitikában már láthatjuk, milyen lépéseket tervez a hétfőn felesküdött kormány, addig az izraeli-palesztin békefolyamatban már egyáltalán nem ennyire egyértelmű a helyzet. Biztató, hogy Tzipi Livni, korábbi külügyminiszter az igazságügyi tárca mellett a békefolyamatért felelős miniszter is lesz. Bár Yair Lapid választási kampánya döntő részben valóban a társadalmi kérdésekre összpontosított, elfogadja a kétállamos megoldást. A koalíció Achilles-sarka Naftali Bennett pártja, amelynek tagjai nemhogy nem fogadják el a kétállamos megoldást, de bizonyos vitatott területek egyoldalú annektálása is programjuk részét képezi, amelyet a nemzetközi közvélemény a legsúlyosabban elítélne.

Netanjahu váratlan helyről kapott ütőkártyát a politikai spektrumon tőle jobbra elhelyezkedő koalíciós partnerével szemben: a Munkapárt vezetője az új kormány felesküdése kapcsán biztosította a régi-új miniszterelnököt, hogy abban az esetben, ha a békefolyamat előmozdítása miatt Bennették robbantani akarnák a koalíciót, akkor a baloldali párt hajlandó lenne a helyükre lépni a koalícióban és kiegyezni a palesztinokkal. Emellett az ellenzék vezére konstruktív álláspontot kíván képviselni minden egyéb társadalmi kérdésben is, azaz Netanjahu több szociális kérdésben számíthat a Munkapárt szavazataira. Ezzel szemben az ultraortodox pártok első, legfontosabb és egyetlen célja a koalíció bedöntése, amiért az nélkülük alakult meg. Mint azt korábban leírtam, ez inkább színjátéknak tekinthető, ezért ez azt is jelenti, hogy Netanjahu paklijában több adu is van: ha Bennett frakciójának túl puha lesz az új kormány álláspontja a palesztinokkal kötendő megállapodás kérdésében, a Munkapárt és a szociális engedményekért szinte bármire kapható ultraortodoxok is betölthetik a keletkezett űrt.

Összességében az új izraeli kormánynak jó esélyei vannak, hogy záros határidőn belül megoldja a két legégetőbb belpolitikai kérdést, az ultraortodoxok kiváltságainak visszanyesését és a gazdasági terhek újraosztását a közép és alsóbb osztályok javára. Tzipi Livni kinevezése a palesztinokkal való megbékélés felelősévé kedvező jel a nyugati nagyhatalmak számára. Ez a lépés arra utal, hogy Izrael gesztusokat fog tenni a meggyengült Palesztin Hatóság felé, és talán az egyre gyengülő Fatah is ráébred, hogy kevesebbet nyerhet az Izraelt el nem ismerő Hamasszal való kiegyezéssel, mint akkor, ha normalizálja viszonyát a zsidó állammal. A Naftali Bennett pártja által megszerzett kulcsfontosságú minisztériumok viszont több forrást vihetnek a vitatott területeken élő zsidó településekre, amelyek jelenleg erősen rombolják Izrael nemzetközi tekintélyét. Emellett könnyen olyan beruházásokat eredményezhetnek, amelyek a palesztin állam megalakulásakor Izrael határain kívülre esnek, még akkor is, ha egyértelmű, hogy valamilyen mértékű területcserére szükség lesz.

Végezetül, a koalíció legnagyobb ellensége az emberi ambíció. Izrael történetében a négy éves kormányzati ciklusnál jóval gyakrabban cserélődtek a kabinetek, a kormányválság pedig amolyan népi játéknak számít. Netanjahut sokat dicsérték, amiért az előző ciklusban mesterien tartotta kézben a koalíciót, azonban most sokkal kevésbé érezheti magát biztonságban. A már említett „aduk” mellett általánosságban elmondható, hogy ebben a ciklusban sokkal kevésbé barátságos pártokkal kell együttműködnie, nem utolsó sorban egyes híresztelések szerint maga Yair Lapid is minél hamarabb át akar ülni a miniszterelnöki székbe.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!