“Kicsi országom, újra meg újra”…Hazajön-e a fiad?

Vélemény

Valahogy nem akaródzott leülni. Amikor először megláttam az emailt, hogy a Globspot kiemelten foglalkozik a Magyarország vagy külföld témával és hogy melyiket, miért választanánk, és a többi…első gondolatom az volt, hogy na most majd én jól megírom!

Minden fájdalmat és keserűséget, és hogy, és miért, és talán majd valaki a Duna-parti nagy épület 386 fős termében is elolvassa majd. Aztán arra gondoltam, kiadhatom-e magam, és mennyire, és lesz-e, aki megért, és kell-e hogy megértsenek? Aztán én olvastam: a többieket, a sorstársakat, s bizony-bizony néha legördült egy könnycsepp, nem itthon, ott kint, külhonban.

Most épp Magyarországon vagyok, amikor ezt a cikket írom, s nem tudom meddig maradok. Azt sem tudom, akarok-e maradni. Bár az utóbbi időben ez lényegtelen, inkább az a kérdés: tudok-e.

Írtam én a kinti létről, a szépségeiről, mert van neki – elég sok. Írtam arról is, miért mentem ki, és arról, hogy habár kalandvágyból mindig is szerettem volna rövidebb ideig külföldön élni, de az soha nem fordult meg a fejemben, hogy Magyarországon kívül telepedjek le. Aztán, nem is olyan régen, ez is kezdett megváltozni. Élni születtünk ugyanis. És aki volt már munka nélkül, sőt volt már munkanélküli segély nélkül, tudja mit jelent: dönteni és továbbállni. És aki azt hiszi, ez könnyű, ez jó, ez felemelő: az téved.

Olvastam kommenteket, kicsit bíráló hangvételűeket, hogy aki kimegy, ne kritizálja azt, ami itt van, Magyarországon. Mert aki kimegy, az cserbenhagyja a hazáját. Pár éve, édes Istenem, mennyire harcoltam én is amellett, hogy itthon a legjobb, és aki magyarnak született, annak szent kötelessége hazáját szolgálni, itt élni, gyereket szülni, adót fizetni, meghalni. Haraggal néztem azokra, akik kint-tartózkodásuk után hazajöttek, és elkezdték a panaszkodást, hogy „bezzeg ott kint”, meg hogy itthon minden milyen sz­­*r.

Aztán egyszer csak nem találtam munkát. Pedig – a jó ízlés keretein belül – csináltam volna mindent. Tényleg mindent. Csak nem hívtak. Kezdtem azt érezni, hogy ez az ország úgy működik: eldöntheted, melyik kormány alatt halsz éhen.

Egyszer csak a haza, amiért tanultam, dolgoztam, túlóráztam túlóra díj nélkül, adót fizettem, meg MÁV és BKV jegyeket, meg magyar terméket vásároltam, meg vittem szatyrot a boltba, meg felszedtem más szemetét a földről, meg átadtam a helyem a buszon, meg kokárdát tűztem március idusán, ez a haza kihátrált mögülem.

Senkit nem akarok megbántani, de általában azok, akik kimennek, azért mennek ki, hogy legyen miből megélniük, és nem azért, mert nem szeretik a hazájukat.

És hozzáteszem, nem könnyű…Mert először bárhova is mész, a hazádon kívül idegen maradsz, és bármilyen kedvesek is veled, de idegenként néznek rád. Soha nem hasonlítgattam össze Magyarországot más országokkal, nem lehet, nem szabad. Mindig büszke voltam arra, hogy magyarnak születtem. Az euróban kifizetett diplomás minimálbér szédítően hat ugyan, hiszen kétdiplomás minisztériumi köztisztviselőként a felét kerestem jóval nagyobb felelősség mellett, de régen, mindig minden pillanatban a hazai fizetéseméért is itthon maradtam volna.

Jobb helyeken az a szokás, és az elmúlt századokban itthon is a következő volt a recept: a tudásra éhes hazafi vándorbotot ragad, elmegy, elutazik, világot lát, aztán hazatér, és azt a tudást, amit más országokban felszedett, saját hazájában kamatoztatja. Most nálunk az ellenkezője van. Tanulunk itthon, aztán a megszerzett tudással más államokat gazdagítunk.

Ó azok a szép, második diplomáért küzdő vizsgaidőszakok, a dr.-ért folytatott éjszakázások fizetés nélküli szabadság mellett. A hajnal háromig íródó szakdolgozat, majd a másfél óra alvás, mert 6-ra már dolgozni kell menni sajtószemlét készíteni. Aztán persze az öröm a diploma felett, a mindent megérő, őszinte mosoly, a nevetve átvett diploma és a remény, sőt a bizonyosság, hogy könnyebb lesz.

Aztán nem lett könnyebb, nehezebb lett.

És tudjátok, még nem is a pénzügyi probléma a legnagyobb. Hanem az, hogy az ilyesféle gondok lassan szétrombolják a személyiséget. Hogy a kilátástalanság reményvesztetté tud tenni. És oly mértékben le tudja rombolni egy kudarc-sorozat az ember személyiségét, hogy utána már a jót is nehéz fogadni. Legalábbis idő kell, hogy átállítsd az agyad és el kezdd értékelni, ha lassan helyreállnak a dolgok. Mert egyszerűen, még sokáig nem tudod elhinni, hogy a jó is megtörténhet. Pedig megtörténhet.

A cikk a következő oldalon folytatódik!

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!